Olvass bele!

A kezdet…

       Kitárom a karom a holdtalan éj felé, megnyitom a lelkem, nem menekülök. Befogadom a Sötétséget, átáramlik a testemen, minden sejtemen, a lelkemen, gondolataimon, eggyé válok vele. Én leszek a Sötétség, a fájdalmas hiány, a világmindenség üressége.
       Kitárom a karom a Nap felé, a lelkem a Hold felé, befogadom a Fényt. Átáramlik a testemen, a sejtjeimen, a lelkemen, eggyé válok vele. Én vagyok a Fény, én vagyok a megnyugvó teljesség.
       Magam vagyok a Sötétség és a Fény, a Nappal és az Éj, a Tűz és a Víz. Minden sejtem együtt rezeg a mindenséggel, minden érzékem, minden gondolatom és erőm egybefonódik a tudattal. Én vagyok a Föld, a Levegő, a Tenger, és a Tűz, az Energia, ami összeköti, mozgatja és táplálja az egész világmindenséget!
       Én vagyok az Anya. Magam vagyok a Tűz!
       Látom, amit látnom kell, hallom, amit hallanom kell, ott vagyok, ahol lennem kell.
A kristályhoz kapcsolódott a tudatával, és elporlasztotta azt. Magasra emelt karokkal a kör közepébe rajzolt pentagramba lépett, hófehér meztelensége a csúcsokról felcsapó lángok vörösébe öltözött.
– Akiram! – kiáltott. – Én, Areán szólítalak téged! Jöjj elő!
       Mély morajlás hallatszott a talpa alól, remegve, nyüszítve küszködött a föld, hogy fogva tartsa az évezredes börtönéből feltörni készülő vad, ősi erőt, sikertelenül. A belső vonalak mentén emelkedni, hullámzani kezdett a talaj, fekete lángnyelvek kígyóztak elő. Egyre magasabbra nőve, tekergőzve, lágyan simogatták végtagjait, hátát, arcát nyaldosták, alig érintve, mintha a bőrén végigfutó izzadsággyöngyöket ízlelgették volna. Lassan a bokáira, csuklóira tekeredtek, lehúzva a földre fektették, a pentagram négy csúcsa felé megfeszítve.

Részlet…

       Olyan gyorsan futott, mint ember talán soha, míg elért az erdőig. Ott a fák között megállt, térdre rogyott, égnek emelt karokkal átkozta az isteneket, akik ezt tűrték, az embereket, akik bezárták Akiramot, a vallást, melynek emberei álságosan a szeretet nevében pusztítottak. Tomboló fájdalma, dühe örvénylett körülötte, előbb csak rögök, fűcsomók szakadtak ki, majd a vékonyabb fák, aztán a szálfák is szinte kirobbantak a talajból, csontvázszerű gyökereikkel összeakadva keringtek körülötte, szabadjára engedett őrjöngő erejétől hajtva. Mikor kimerült, lecsendesedett, döbbenten nézte a pusztítást. Végre megérezte Akiramot, akinek sikerült áttörnie a felzaklatott érzelmein, próbálta megnyugtatni, gyönyörű képeket küldött, könyörgött, hogy figyeljen rá, nyugodjon meg, már elfogadta a sorsát. Nem is tehetett mást, mint figyelt, kincsként gyűjtve az együtt megélt pillanatokat. Már tudta. Döntött. Bárhogy lesz, megkeresi, és kihozza, ha belepusztul is! A naplóból kigyűjtött részletek alapján meghatározza a helyet, ahol a börtöne van, és odamegy.

Részlet…

       Erős, szilaj lovon ült, napsütötte réten vágtázott, a mellette lévő lóról épp felé néz egy széles vállú, karcsú, csibészes szemű, örökifjú. Varkocsba fogott, kicsit vöröses haja a hátát verdeste, a halántékán lévő, már alig vérző seb villámgyors gyógyulásnak indult. Jobbjában lévő rövid kardja markolatát egy pillanatra mellkasához érinti, majd biccent egyet, és visszafordítja lovát az üldözők felé. Még hallotta, amint Akiram utána kiáltja a nevét:
– Eric, várj!
Hangosan felkuncogott, amire Karl felkapta a fejét az éppen válogatott iratkötegből, és kérdőn nézett rá.
– Semmi. Csak Eric, a viking itt járt öt éve!
– Micsoda? Kicsoda?
– Egy Eric nevű, vörösszőke hajú halhatatlan, aki több mint ezeréves, a bizánci palotaőrség zsoldosa volt valamikor, és még mindig a saját nevét használja. Legalábbis öt éve még így volt – vigyorgott a fiúra.
– Ezer év… ez ugye túlzás?
– Nem. Akiram is több mint ezeréves – mondta halkan.
Karl megsemmisülten ült a széken, kicsúsztak kezéből és a földre hulltak a papírok.